Azért mindennek van határa…

            Ezt a mondatot hallva, mindig Andau felé szoktam sandítani, gondolván az országhatárra – osztrákhatárra. Persze, mióta mi is tagjai lettünk az Európai Uniónak, ez már nem is olyan igazi határ. Gondoltam én egészen május 3-áig, vasárnapig.

            Már szinte fel sem tűnik a csodás idő – hozzákényelmesedtünk a több mint egy év alatt. Pedig ennek a hálátlanságnak előbb-utóbb kiadós zuhé lesz az eredménye. Ráadásul, ha már a szervezők profizmusánál tartunk, Lőrincz György egy nap híján a vasfüggöny bontásának huszadik évfordulójára szervezte túránkat – stílusosan: az egykori vasfüggöny mentén.

            28 ember, 30 kilométer. A táv nem tűnik soknak, pedig voltak emberpróbáló szakaszai. Eszterházy-pusztán rögtön meg is álltunk. Gyuri feladvánnyal élt a csoport felé: miért nevezik ezt a helyet zsidómajornak? Neki is csak feltevései, teóriái vannak, így, ha valakinek hiteles és biztos információi akadnak, ezúton kérem, ossza meg becses kultúrigazgatónkkal.

            A következő stációnál előtört belőlem a nagymagyar – pedig nem szoktam elragadtatni magam. Ahogy a címben is szerepel, azért mindennek van határa. Kivéve hazánk nyugati felét, ahol vagy nincs, vagy nem elég erős. Történt ugyanis, hogy meglátogattuk volna a határsávban található, már-már legendás hírű kemencét, mely épp a két ország közti képzeletbeli piros csíkon fekszik. Tavaly sem ment a dolog épp zökkenőmentesen, mivel a környék ura, bizonyos báró, kutyái nem támogatták ebbéli célkitűzéseinket. Idén változott a helyzet – utólag is nehéz értékelni, hogy milyen irányba. Az ugyanis örömteli, hogy a kutyatenyészet ebei nem avatkozhattak sem ruháink, sem testünk eredeti struktúrájába. A mosolyunk mégsem volt őszinte. Azért nem jöttek nekünk a derék labradorok, mert a gazda új vasfüggönyt emelt. A magyar állam területéből jó darabot lekanyarított, és vaskerítést húzott az említett kemencétől mintegy ötven méterre.

            A hatályos jogszabályok értelmében ez a rész nem sajátítható ki, vagyis nem vásárolható meg. Így aztán nem értem, miért hivatkozhat az illető arra, hogy ez magánterület. Az meg főleg nem világos előttem, hogyan keríthet el, és csatolhat saját birtokához magyar négyzetmétereket. Kicsit kedvünket szegte a látvány: húsz év ide vagy oda, állami helyett magán-vasfüggöny. Történelmi fintor?

            Visszafordultunk szeretett Hanságunk felé. Az erdészek ugyan kicsit megtréfáltak bennünket, mivel árkokat vágtak a csatorna melletti útba, három helyen is. Ennek az lett az eredménye, hogy a kerékpárokat vállra véve kellett átemelni, mintegy két és fél méter magas, vakondtúrásra emlékeztető kupacokon. A biciklistáskám tele volt különböző hasznos holmival, így mondhatnám, hogy nem bénáztam, de úgysem hinne nekem senki. Főleg az a két társam nem, aki utánam nyúlt, nehogy magamra rántsam a kétkerekűt.

            Madárerdőn aztán már nem foglalkoztunk sem földfoglaló rossz szomszéddal, sem földkupacokkal, sőt még a szúnyoginvázióval sem. Csak a sült szalonna! Utólag is köszönet a Társaskörnek az életmentő és hangulatjavító falatokért!

            A hazaúton még megjártuk az egykori tábor romjait a vadonban a villanytelepnél, majd a már szokott helyen ismét kénytelenek voltunk meginni egy hideg sört. Szép volt, jó volt, adjatok egy drótvágó ollót…

 NAPLÓ 2009 május

                                                                                                                      Prátser